A korai fehérek az indiánok primitívségét bizonyítandó kihangsúlyozták skalpoló szokásukat, míg az indiánok védői azzal érvelnek, hogy ők a fehérektől tanulták el a skalpolást. Az igazság félúton van a kettő között.

Ha a fehérek tanították volna skalpolni az indiánokat, akkor Európában kellene bizonyítékokat találni. De skalpolást csak a szittyákkal kapcsolatban említi az ókori görög Hérodotosz, de az a fej levágása után történt meg. Viszont a régészek Észak-Amerika középnyugati, délkeleti és délnyugati részén számos, európai kapcsolat előtti koponyát találtak skalpolásra utaló nyomokkal. Kezdetleges késeik árulkodó jeleket hagytak.

Az indiánok bizony skalpoltak, de nem minden törzs. A nyelvészek szerint a skalpolás a délkeleti maszkagí, az északkeleti irokéz, és a Nagy Tavak környéki algankin nyelvű törzsek régi gyakorlata lehetett, mert nyelvükben a skalp a hajhoz és a fejhez hasonlóan ősi szó.

Jacques Cartier-nak 1535-36 között Quebec-nél az ottani indiánok skalpokat mutattak, "az öt ember fejbőrét pergamenszerűen karikára feszítették". 1540-ben a Florida felé tartó Hernando de Soto két emberét skalpolták meg az indiánok.

A skalpolás régi gyakorlatát leginkább a hozzá kapcsolódó hiedelmek és rítusok bizonyítják. Általanános elképzelés volt, hogy az erő a hajban lakozik. A skalpolás jelképesen azt jelentette, hogy a halott lelke legyőzőjének szolgája lehet majd egy másik világban. 1730-ban feljegyezték, hogy az asszinibojnok, mivel nem tudták eldönteni, hogy ki szerezte meg a puskával lelőtt ellenségek skalpjait, úgy döntöttek, hogy azok "közösnek tekintendők, és lelkeiket a túlvilágon élő rokonaiknak adtuk át, hogy ott a rabszolgáik legyenek". A skalpolás ugyanakkor komoly kötelezettségeket vont maga után. A 18. század elején egy francia misszionárius azt jegyezte fel "Louisana nemzeteiről" szólva, hogy "azok, akik először skalpolnak, vagy ejtenek fogságba valakit, a visszatérés után nem hálnak feleségeikkel, nem esznek húst, csak hallal és aludttejjel élnek. Az önmegtartóztatás hat hónapig tart. Ha nem képesek kitartani, úgy vélik, hogy a megölt ember lelke varázslással megöli őket, többé sosem győzhetnek az ellenségeik felett, s a legkisebb sérülés is halálos lesz a számukra".

Az indiánok gyász- vagy skalpportyáikat azért szervezték, hogy bosszút álljanak egy meggyilkolt törzstag haláláért, s hogy a szerzett skalpokkal "felszárítsák a nők könnyeit", akik aztán skalptánc keretében ünnepelték a botra kötözött fejbőröket. Ha egy nőnek megölték szeretett férjét, akkor "megromlott a szíve". Így előfordult, hogy elkísérte a férfiakat a legközelebbi csatába, hogy megskalpoljon egy halott ellenséget, s ezzel megjavítsa szívét. Az indiánháborúk idején, az 1850-es évektől a síksági indiánok megskalpolták a fehéreket is, de ezeket a skalpokat, mivel nem tartották olyan becsben, mint az indián ellenségektől szerzetteket, elég hamar félredobták.

Az európai kereskedők terjesztette "skalpkések" rendes henteskések voltak, amik nagyon keresettek lettek az indiánok körében, mert azzal könnyebb volt húst, fát, vagy bőrt vágni, és jóval tartósabbak voltak kova, csont, kagyló, vagy nádkéseiknél. A skalpolókéseket nevük ellenére elsődlegesen hétköznapi eszközként használták.

Ha nem is az európaiak találták ki a skalpolást, az biztos, hogy nekik köszönhető a szokás gyakoriságának növelése, és terjesztése skalp-prémiumok kitűzésével. Új-Hollandia kormányzója William Kieft 1640 körül pénzdíjat tűzött indián skalpokra. 1689-ben az angolok 12 fontot fizettek egy indián skalpért, míg Kanadában 10 hódprémet, vagy 40 font ólomgolyót és 4 font puskaport adtak érte. A franciák voltak azok, akik 1688 után elsőként terjesztették ki ezt az "üzletet" a fehér emberek skalpjára, ami a gyarmatosítók között is szorgos követőkre talált. Penn kormányzó (Pennsylvania állam névadója) 1764-ben 134 dollárt ajánlott fel minden indián skalpért. Ezek a prémiumok a fehér telepeseket, skalpolásra késztette, így aztán azok az indián törzsek, melyek korábban nem skalpoltak, bosszúból ők is elkezdték. A mexikóiak 1835-ben vezették be a skalp-prémiumot, és 100 pesot fizettek minden harcos skalpjáért. Két évvel később a női skalp 50, a gyermeké 25 pesot ért. Az apacsok hiedelmük miatt (félelem a halottaktól), szubarktikus rokonaikhoz hasonlóan nem szedtek skalpot. Csak azután bosszúból, hogy a mexikóiak bevezették ezt a szokást. Ebből a szempontból tényleg az európaiak tanították az indiánokat.