"A legnagyobb boldogság a földön a ló hátán van” tartja egy bölcselet. És aki már próbálta, milyen élmény nyeregben ülve, hegyen-völgyön, árkon-bokron keresztül iramodva beszívni az enyhén megizzadt hátas illatával keveredett friss levegõt, közben az ütemes patadobbanásokat hallgatva érezni szinte ugyan azt, amit honfoglaló elõdeink érezhettek, az tudja, mennyi igazság van ebben a mondásban. Sokan a dologba beleszerelmesedõk közül nem elégszenek meg a lovasiskolák adta lehetõségekkel, hanem saját otthonukban, társállatként szeretnék tartani, gondozni kedvencüket, hogy mikor idejük megengedi, heti három-öt alkalommal hódolhassanak kedvelt idõtöltésüknek. Õk, akik nem versenyzési szándékkal, csak egészségük és kondíciójuk megõrzése végett, kedvtelésbõl lovagolgatnak, alkotják a manapság szerencsésen egyre bõvülõ hobbiló-tartók táborát.

Elõször is tudnunk kell, hogy a lótartás nem kis, és nem egyszeri, hanem folyamatos anyagi- és idõ ráfordítást igényel. Nagy általánosságban, de jó közelítéssel számolhatunk úgy, hogy könnyû munka (heti 4x1.5 óra nem megerõltetõ lovaglás) esetén 100 testtömeg kilogrammonként 1.5 kg széna és 0.5 kg abrak az állat takarmányigénye. Ez egy átlagos, fél mázsa körüli lónak évente kb. 27 mázsa szénát és tíz mázsa körüli zabot jelent. Ezen kívül szükség van megfelelõ mennyiségû és minõségû alomanyagra, valamint lovunk elhelyezésén kívül természetesen mindezek betárolásához szükséges helyrõl is gondoskodnunk kell. Tehát csak akkor vágjunk bele leendõ hátasunk megvásárlásába, ha felmértük, hogy mindezeket a feltételeket biztosítani tudjuk.