A Pallas Nagy Lexikona szerint a tamtam két érclemezből áll, melyek az egyik oldalon fogóval mint hangelszigetelővel vannak ellátva s kezelőjük erősebben vagy gyengébben összeüti őket, miáltal élesen és tartósan vibráló lármás zörej idéztetik elő. A gong néven ismert indiai és kínai származású hangszer, Európában is kedvelt lett, főleg a franciáknál, akik Beffroinak nevezik.

Észak-Amerikában négyféle dobtípus terjedt el. A síkságon és a Sziklás-hegységtől keletre a szibériai sámándobhoz hasonlóan fakeretre feszített kerek bőrdob volt ismert, amit használatkor négy fakaróhoz rögzítettek. A kisebbek kézidobok voltak. A ritmust nem kézzel, hanem dobverővel ütötték. Az északnyugati partvidéken néha fadobozokat használtak erre a célra. A rönkdobnál az üreg végére bőrt feszítettek, és összevarrták. A délnyugaton többnyire kétfejű típusok terjedtek el. A délkeleten és északkeleten népszerű vízidobnál egy üreges rönköt vagy agyagedényt részben megtöltöttek vízzel, cserzett bőrt feszítettek rá, és hurkos dobverővel használták.

Ismerték még a furulyát, és a dobot olykor a csörgők hangja kísérte. Egyes szertartásokon, mint a lakota Naptáncon, a dobot sípok egészítik ki, a jútok a Medvetánc alatt egy rovátkolt botot dörzsöltek egy másikhoz, hogy utánozzák a medve morgását. A nyugati térségben, különösen Kaliforniában, egyes esetekben a délnyugaton és az északnyugati partvidéken ismert volt a hangszeríj, ami formájában hasonlított az íjhoz és egy nyíllal vagy bottal játszottak a húron.

Lehetetlenség bemutatni a táncok sokféleségét. Az indiánoknál a tánc nemcsak szórakoztató mulatság volt, hanem elsődlegesen vallásos tartalommal bírt. Lehetett egy évszakhoz kötődő szertartás, egy ima része, a természetfeletti erők bemutatása, valaminek megünneplése, egy vágyott cél mágikus imitálása, vagy mitológiai események drámai újrajátszása. A táncok jelentését felerősíthették a speciális táncfelszerelések, mint az állatbőrök, maszkok, táncbotok és tabliták (falap fejdíszek).

A dalok nemzedékről nemzedékre szálltak, de újak is születtek. Az ének az adott törzs nyelvén szólhatott valamiről, de voltak csak hangokból álló dalok, illetve ezek kombinációi. A dal nem volt azonos a kántálással, bár egyes délnyugati énekek arra emlékeztetnek.

Az indián tánc tájanként eltért, de nem volt akrobatikus, jellemzője a kevés lábmunka, a felsőtestnek és a fejnek jutott a legtöbb mozgás. Egyes táncokban szimbolikus gesztusok kísérték az éneket.