Az örök vadászmezők fogalma először James Fenimore Cooper 1826-os könyvében, Az Utolsó Mohikán-ban szerepelt.

Az algankinok tulajdonképpen hittek a halál utáni életben, de nem volt erről határozott elképzelésük. Hitük szerint minden embernek és állatnak két lelke van. A test lelke vagy árnyéka a szívben lakozott, és az életben biztosítja az emlékezést és a gondolkodást. A halál után nem távozik el, hanem örökre a testben marad. A másik, a szabad, vagy "igazi" lélek lakhelye az agyban van, és gondoskodik az érzékelésről és tapasztalásról. Szerintük alváskor, vagy transzban ez a lélek vándorolni kezd. A halál bekövetkezte után elutazik a holtak földjére, amit olykor úgy neveztek, hogy "Nagy Homok", és valahol délre vagy nyugatra terül el, és kellemes helynek írták le, viszont az odatérő lelkek elveszítik minden emléküket. Az algankinok nemigen gondoltak arra, hogy milyen lehet az a hely, egyesek úgy vélték, hogy a lelkek nem esznek, mások szerint gyökereket fogyasztanak. Voltak akik úgy képzelték, hogy a lelkek hússal táplálkoznak, mert a lelőtt állat szelleme is ugyanoda került, mint az ember lelke. Viszont egyetlen algankin sem nevezte azt a helyet boldog vagy örök vadászmezőknek. Esetleg az indiánok nevezték így a fehérek mennyországát, vagy talán a misszionáriusok fordítói adták ezt a nevet, hogy valahogy leírják ezt a fogalmat.