A nyergek kialakulása

Hogy az ember pontosan mikor domesztikálta a lovat, az kérdéses. Azon is folyik vita, hogy melyik népcsoport használta először hátasként a lovakat. Tudjuk, hogy a kínaiak, asszírok és a perzsák már Krisztus előtt 3000-ben is képzett lovasok voltak.

Bár az indiaiak voltak valószínűleg az első lovasok, de ahhoz kétség sem fér, hogy a kínaiak voltak az első valódi "lovasemberek". A kínaiak már Kr.e. 4000-ben használták a lovakat. Bizonyítható, hogy a kínaiak korábban és sokkal szélesebb körben használták a lovakat, mint bármely más kultúrában. Kínában már Kr.e. 1000-ben megkezdték a ló specializált tenyésztését, külön fajtákat alakítottak ki a különböző feladatokra.

A hettiták Kr.e. 2000 körül a Földközi-tengernél már széles körben hasznosították a lovakat. Harcban is használták lovaikat és ezzel csatákat nyertek. Tudomásunk szerint, a hettiták hagytak elsőként írásos emlékeket a lótartásról és a lótenyésztésről. Ez a dokumentum Kr.e. 1600 körülről származik, a benne foglalt tanácsok a lovak kiképzéséről ma is ugyanúgy használhatóak, mint akkor. Hogy most csak egy példát említsünk: a hettiták szerint a lónak legalább 100 mérföldet kell vágtáznia, mielőtt a csúcssebességét kérnék ki tőle. A trénerek az angol telivéreket manapság is csak körülbelül 100 mérföldnyi vágtamunka után kérik fel teljes sebességre.

Egyesek egy szerint az asszírok voltak az elsők, akik a mediterrán térségben nyerget használtak. Csak a kengyel hiányzott erről a nyeregről, de ebben az időben még senki sem használt kengyelt.

Az egyiptomiak is munkába fogták a lovakat Kr.e. 1650 körül, a birodalmuk kiterjesztésekor. Érdekes módon ők nem érdeklődtek a lovaglás iránt, inkább kocsiztak. Talán azért nem lovagoltak, mert az akkori lovaik nem hasonlítottak a mai arab telivérekhez.

A Bibliában említett nyergekről általában úgy tartják, hogy patrac jellegű alátétek voltak. Az ókori görögök is használtak patracot, de gyakran szőrén lovagoltak. A rómaiak csak nem sokkal a birodalom bukása előtt kezdtek nyerget használni. Az amerikai indiánok híres lovasok voltak, és általában nyereg nélkül lovagoltak. A nyereghasználatra való áttérés jelentős előnyökkel járt. A ma ismert nyergek alaptípusát valószínűleg Franciaországban, a korai keresztény érában vagy Ázsia sztyeppéin fejlesztették ki. Európában a nyereghasználat a középkorban vált széles körben elterjedtté. A lovagok kalandozásai nehezen megvalósíthatóak lettek volna nyereg nélkül. A változatos fajták alakultak ki, mint a málhanyereg, amelyet teherhordó állatokon használnak. teve nyereg, a howdah, amelyet az elefántoknál használnak és természetesen a hagyományos lovas nyergek. Ezeknek két fő típusa van, a magyar és a spanyol. A spanyol típusú nyereg, amely aztán az amerikai cowboyoknál is elterjed, egy, a lasszó használatához is szükséges szarvval van felszerelve. Hogy a nyereg ne mozduljon el a lasszó által keltett erők miatt, ezek a nyergek két hevederrel vannak rögzítve. A magyar nyergek, példának okáért az angol nyergek, a McClellan nyergek és a galopp nyergek is ebbe a fajtába tartoznak, de nem rendelkeznek szarvval. Az angol nyereg párnázott és a kengyelszíj is előrébb van, mint a párnázatlan spanyol vagy McClellan nyergeken. Észak-Amerikában az a nézet terjedt el, hogy a kemény nyereg lónak és lovasnak is kényelmesebb hosszú távon. A párnázott nyergek viszont a rövidebb és alkalmi lovaglásoknál előnyösebbek.

A lovasok igen sokáig szőrén ülték meg lovaikat, vagy csak egy alátétet tettek a fenekük alá. A lovasok évszázadokon át szőrén lovagolva vadásztak, háborúztak és utaztak lovagolva.

Egyes feltételezések szerint a Fekete-tenger mellett élő szarmaták törzse, találta fel a nyerget Kr.e. 365-ben, a fém kengyellel és sarkantyúval egyetemben. A szarmaták közismerten jó lovasok voltak, a lovaikat háborúban is használták. A szarmata tűzimádó nomád törzs volt, gyakran áldoztak lovat az isteneiknek. Talán a női szarmata lovasok inspirálták a görög meséket az amazonokról, mivel együtt lovagoltak harcba a férfiakkal. A szarmatákat a gótok igázták le a III. században, a mai Dél-Oroszország területén. Ugyanebben az időben jelentek meg a teve- és elefántnyergek Afrikában és Ázsiában. A szarmata nyergekből fejlődött ki később a lovagi nyereg Európában.

Úgy tűnik, több mint 1500 évig lovagoltak (lovagló ülésben) nyeregben, mielőtt kifejlesztették volna egy módszert, a stabilabb ülés érdekében. A kengyel korai formája az időszámításunk előtti második században jelent meg Indiában. Ez egy egyszerű hurok volt, amelybe a lovas a nagy lábujját helyezte be. Ez csak az ülés biztonságát fokozta, a felszállásnál semmi segítséget sem nyújtott a lovasnak. Egyes kutatók szerint az első valódi kengyelt az időszámításunk előtti első században fejlesztették ki Közép-Ázsiában a szarmaták. Ez a találmány nagyon gyorsan elterjedt a Közép-Ázsiai népek között, mert gyorsan rájöttek, hogy így sokkal könnyebb nyeregből íjazni, nyilazni.

A Közép-Ázsiából érkező törzsek, mint például a hunok, hozták el Európába a kengyelt, ahol látták, milyen praktikus segítséget nyújt a lovasnak a stabilabb ülés érdekében, valamint megkönnyíti a nyeregbe szállást. Tény, hogy az angoloknál és a szászoknál is "mászás"-sal kapcsolatos szavakból ered a kengyel (stirrup) szó. Vázas, biztos ülést adó nyergekből a lovas harcosok jóval nagyobb csapást tudtak mérni az ellenfélre karddal, fejszével, buzogánnyal vagy lándzsával. A western nyergek kialakulása

A ma ismert western nyereg első sorban a spanyol vaquerók hatására alakult ki. A következő rész egy kivonat Donald Gilbert Y Chavez nagyon részletesen megírt "Cowboyok - Vaquerók, Az első amerikai cowboyok eredete" írásából.

A történészek jól ismerik a "western nyereg" jelentőségét. Ami a XX-dik század utazóinak, dolgozóinak az autó, az a western nyereg volt a korai cowboyoknak és utazóknak. Henry Ford gyártotta az első autókat, a spanyol vaquerók pedig az első western cowboy nyergeket. Ilyen értelemben mindegy, hogy lóerő van a motorháztető alatt, avagy ló a cowboy alatt, a nyereg = vezető ülés.

Amit mi "western nyeregnek" hívunk, azt az amerikaiak a XIX. század első felében inkább "spanyol nyeregnek" mondták. Az amerikaiak akkoriban általában a "spanyol" megkülönböztető jelzőt használták az Új Spanyol-Mexikóra és tartományaira: Texasra, Új-Mexikóra és Kaliforniára. Ott az Új-világ központjából, különösen Mexikóból (amely akkoriban magában foglalta a mostani Új-Mexikót) származik a western nyereg és itt fejlődött tovább. A XIX. század kezdetén az Új-Mexikói lovasok nyergének faváza tulajdonképpen megegyezett a mai western nyeregével. Amikor a spanyolok elhajóztak nyugatra 1492-ben, két alap nyeregstílust vittek át Amerikában a lovakkal.

Nyugat-Európában a XI. századdal beköszönt a lovagkor. A lovagi nyereg (la estradiota) két merev ívből állt, a hátsó a lovas medencéjét támasztotta, ezeket fa fáz kötötte össze. A nyereg mindkét oldalán, alul-felül ki volt párnázva. A nyeregkápa magasan a lovas előtt emelkedett, hogy védje a lovag gyomrát az ellenség lándzsájától. A hátsó kápa elég magas volt ahhoz, hogy a lovas, ha lesújtanak rá, ne zuhanjon hátra a ló mögé, és mivel elég közel volt az első kápához, biztos ülést nyújtott.

Az 'la estradiota' és a 'la jineta', valamint az ezek alapján készült, stílusban hasonló nyergek voltak azok, amelyekből a vaquerók az első amerikai nyergeket saját igényeik és elgondolásuk alapján elkészítették. A kutatások viszonylag jól nyomon tudták követni, miként alakult ki a western nyereg. De mivel Dél-Amerikából és Mexikóból 1521-1821 között nem maradt fent ezzel kapcsolatos írásos emlék, ezért csak néhány illusztrációból és irodalmi műből lehet következtetni az estradiota, jineta és vaqeuro nyeregtípusok alakulására, ezért a téma autentikus szakértői a mai napig vitában állnak egymással az első vaquero nyereg pontos kinézetét illetően.

A mondás alapján, mi szerint a szükség a találmányok anyja, valószínűsíthető, hogy nagyon sokan kezdtek nyereg fejlesztésbe, és mindannyian a spanyol la estradiota és a la jineta nyergekből indultak ki, ezeket egészítették ki a saját tapasztalataik szerint, hogy jobban megfeleljen a helyi sivatagos viszonyoknak - így fejlődött a spanyol amerikai, később mexikói, majd végül az amerikai western nyereg.

Az első változatokon nem volt nyeregszarv. Az csak a spanyol és mexikói vaquerók igénye nyomán jelent meg. Kezdetben a vontatandó állatokat a ló farkához kötötték. Valószínű, amikor birkánál nagyobb állatokkal dolgoztak, a lasszót inkább a nyereg első hevederét rögzítő "D" karikához rögzítették. Mivel ez a módszer nem volt elég hatékony, néhány találékony vaquero egy nagy, fagumós szarvval ellátott nyeregvázat készített; ezt manzanának, azaz almának hívták. A terület második kormányzója, mint "la silla vaquero" említi az új nyeregszarvval ellátott, lasszózásra kialakított vaquero nyerget. Véleményem szerint ez a nyeregszarv csak egy hibás nyeregváznak köszönhetően született. Az első spanyol stílusú (Livingston) nyergen még nem volt szoknya és fender. Russell Beatie "Nyergek" című könyvében az írta erről a típusról "... ez a korai spanyol nyereg 200 évig volt használatban, csak kisebb változtatásokat végeztek rajta.".

A XVII. század elejére a módosított jineta nyergeket használták Mexikó gyarmat első lovasai és továbbfejlesztették egy speciális nemzeti fajtává: la silla vaquero mexicana. Ez a XIX. század közepére vált híressé az amerikai (vad)nyugaton, mint vaquero - vagy mexikói cowboy nyereg. Ennek területtől vagy csak a használó igényeitől függően rengeteg változata volt. Az egyik variációt "la silla charranak" vagy charro nyeregnek nevezték. A korai mexikói nyergek hatása nagyban érezhető az amerikai Santa Fe típusokon is. Richard Ahlborn a "Western Words" című könyvében ezt írta: "a XIX. század korai évtizedeiben kialakult és széles körben elterjedt a mexikói (vaquero) nyereg általános formája, majd pedig régiónként rengeteg egyéb módosításon ment keresztül. A vaquero nyereg előfutára volt a nyeregnek, amely például dupla szíjazatával különbözik elődjétől.

A nyeregszarv

Texasban sok első generációs angolszász cowboynak hiányzott a hüvelykujja. Ugyanis a kezdő angolszász texasi cowboy nem volt képes úgy a nyeregszarvra kötni a lasszót, mint gyakorlott mexikói vaquero, akitől tanult. Aki nem tudta a meglasszózott borjú kötelét úgy rácsavarni a szarvra, hogy időben kihúzza a hüvelykujját a kötél és a szarv közül, mielőtt a borjú szorosra rántaná, az bizony elveszte az ujját. Ezért inkább saját texasi lasszózási technikát alkalmaztak, ahol először a szarv köré kötötték a kötelet, és csak ez után lasszózták meg az állatot. Ennek ellenére, ha elvétve is, de még találkozhatunk olyan cowboyjal aki hasonló módon vesztette el a hüvelykujját. Az első fő változás a tipikus mexikói nyergen 1875 után jelent meg a charrók - mexikói lovasok akik elkötelezett hívei voltak a mexikói lovas stílusnak, és igyekeztek megőrizni a tradíciókat - egy csoportjának hatására. Nekik köszönhető, hogy a charreria Mexikó nemzeti sportja lett és mára szerves, hagyományos része a kultúrájuknak, illetve az Egyesült Államok északnyugati részén is elterjedt.

A Vadnyugat népszerűsége nagyban köszönhető Buffalo Bill Codynak, aki 1883-ban kezdte izgalmas turnéját Amerikában és szerte a nagyvilágban. Az ő vadnyugati showjában olyan díszes felszerelésben lovagoltak a résztvevők, amilyet senki sem használt azelőtt a cowboyok között. A show azonban olyan meggyőzően festette le a határvidék életet, hogy a díszes felszerelések, rojtos ruhák beleolvadtak a régió kultúrájába, s a cowboyok is magukévá tették ezeket a jelmezeket.

A hadsereg hatása a western nyeregre

Bár a katonai modellek sokkal inkább a használhatóságra épültek, de ugyanúgy változtak a kulturális hatásokra. Bizonyos időszakokban díszesebb kivitelben készültek, később egyszerűbbek lettek, az aktuális divat, a nemzeti öntudat hatására, vagy éppen és a hadseregben uralkodó felfogás szerint. A katonai modellek nyomán sok változás történt a civil nyergeken is.

Kezdetben az amerikai katonai nyergek csupán az angol és francia felszerelés másolatai voltak. Ahogy terjeszkedtek nyugatra, a lovasság elképzelési, a körülmények és a szükségletek is változtak. Ezzel egy időben egyre gyakrabban találkoztak a spanyol királyság előőrseivel. A spanyol nyergek és technikák a móroktól származtak, a keresztes háborúk idejéből, jól adaptálták hódításaik során és jól használható volt a helyi viszonyok közt is. A XIX. század első negyedére a nyergek formája változott a lovaglás koncepciói szerint változott. A XX. század első felére, mikor már véget értek az indián háborúk és már nem folytak egyéb harcok sem, az amerikai lovasság visszatért az angol és francia technikákhoz és felszerelésekhez.

A McClellan Katonai Nyereg: ahogy már annyiszor megírták, George B. McClellan tervezte ezt a nyerget sok év munkájával. A nyereg története a Krímben dúló háború idején kezdődött, ahol McClellan kapitány, mint megfigyelő volt jelen a harcok alatt, s alkalma nyílott megfigyelni és talán tesztelni is a különféle idegen hadifelszereléseket. Ezeket a tapasztalatok ösztönözhették, amikor széles körű fejlesztéseket javasolt az U.S. Armynak a felszerelések terén.

Az M1913-as McClellan Málhanyereg: Ez az egyedi nyereg szállítmányozáshoz készült (a hadtáp hajcsárainak), akiknek szükségük volt a nyeregszarvra, vezetőkötelekhez stb. Sokan mások is inkább a málhanyerget használták a lovasságon belül a szabvány McClellan nyereg helyett. Több málhanyereg épült a normál western típusú nyergekre, amelyeket később rövid ideig külső cégek, mint az R.T. Frazier és a K.C. Saddlery Company, készítettek az I. világháború éveiben. Ezek a McClellan málhanyergek teljesen másként festettek, mint a lovassági vagy tüzérségi nyergek, mert általában öszvéreken használták őket. A nyergeken egy csupasz réz szarv volt, négy réz rögzítő gyűrűvel és két lószőr vagy moher koncsóval. Ezekre általában vékony fémkengyel volt felszerelve.